Mivel eddig nem írtunk cikket komoly témában, gondoltam tartjuk magunkat ehhez és továbbra sem fogunk. De nem bírtam megállni, hogy ne beszéljek azokról, akik olyan közel állnak a szivemhez. Akik megdobogtatják azt, még ha sokszor jégbe fagyottnak is érzem. Azokról a mindennapi hősökről szólok most, akik segítik az életem, de társaságukat csak rövid ideig élvezhetem. Szerelem ez első látásra... mindig is tudtam. Hiszen ők motiválnak engem, ők adnak erőt a mindennapokban... miattuk élek. Tudom, senki sem olyan gyengéd hozzám, senki nem simul úgy a kezembe, nincs még egy dolog, melynek vadító illata ilyen szinten átjárná pórusaimat és bizsergetné minden egyes porcikámat... De hát az andalító érzés hamar véget ér a borítékba csomagolt megtestesült gonosz megérkeztével. Bohém fiatal koromban még felkiáltottam volna "Ha kell, gyertek erővel, elvégre az én gyermekeim! Megküzdöttem értük! Semmi közötök hozzá! Az én kicsinyeim!" Ez apai ösztön. De már vége. Így igyekszem minden egyes percet hasznosan tölteni velük. Kihasználni a múló pillanatot és élvezni társaságukat.

És most itt vagyok megint az éjszaka közepén, ők hasonfekve alszanak mellettem, írom a blogot, és már előre látom, hogy egy köteg sárga csekk formájában megint eltűnnek a szeretteim, már megint befizetem a görényeknek a készpénzem. De hát honnan tudhattam volna gyermekfejjel, hogy a takaros kis épület melyet postaként ismertem valójában egy kínzókamra. A pult mögött ülő néni - kinek halk kuncogása sátáni kacajjá vált azóta - egy szadista állat. De megacélozom magam, hogy holnap ne kezdjek el zokogni neki.  Engem nem törhet meg. Beletörődöm a sorsukba, ez előre elrendeltetett. Ha nem a itt, akkor öreg dögkeselyűm karmai között végeznék, aki reggelente feltépi a tárcámat és kizsigereli azt, ocsmány pénzcsilingelések közt lakmározva a belsőségeiből...

Aki élt már át hasonló dolgot, az kérem kommentben jelezze. Ábeltől külön várom a "ma reggeli kombó miatt odalett a tegnapi kajám" bejegyzést. Előre is köszi! :)))